A betegségek három kiváltó oka

Korábban már említettem, hogy a betegségek három oka – azok / fajtájától függetlenül – a mérgezés, az időzítés és a gondola­tok, amelyek foglalkoztatnak bennünket. Azt is írtam, hogy ezek mindegyike fölött van hatalmunk. Nem lepődnék meg rajta, ha némi két­kedéssel fogadná az állításaimat. Nyugodt lélekkel mondhatná: „Ez a pasi megőrült. Egy egész sor okot tudok felsorolni, ami betegséget vált ki a szervezetből: baktériumok, vírusok, gének, magas koleszterinszint, ma­gas vérnyomás, rákkeltők vagy akár az öregedés." És igaza is lenne – egy bizonyos tekintetben. Ezek a látszólagos okok pusztán mellékszereplők a betegség forgatókönyvében. Nem ők a „sztárok". Ők csak azon rossz fiúk közé tartoznak, akik gyanúba keverednek. De nem ők a betegség egyedüli kiváltói. A színpad elrendezésének mindegyikőjük számára megfelelőnek kell lennie ahhoz, hogy bármelyikük tehetsége, hatása megnyilvánulhasson. Ők a test terroristái, akik leszámolnak, ha nincs ellenállás. Tulajdonképpen az egészséges testben is mindig jelen vannak, de a belső intelligencia be­vehetetlen védelmi rendszerével szemben, ami az ellenálló képességet biz­tosítja, tehetetlenek.

Ha a betegség az élet természetes következménye volna, az élet ugyan­azon szakaszaiban mindannyiunknak ugyanazokkal a betegségekkel kelle­ne megküzdenünk. Végül is mindannyian ugyanazokon a fejlődési sza­kaszokon megyünk át az életünk során: nagyjából ugyanabban az időben nő ki a fogunk, tanulunk meg járni és beszélni, és szenvedünk a kamasz­kor kellemetlen velejáróitól. Bár némi apró eltérések azért vannak az egyes egyének között az időzítést illetően, de a sorrend azonos. A betegségek azonban már közel sem ilyen előre meghatározott sorrendben fejlődnek ki. A szívbetegségek, az arthritis vagy a rák például bármelyik korban megtámadhatják szervezetünket. Az öregkorral járó problémák sem mindenkinél egyformán és ugyan­abban az időben jelentkeznek. Az öregedés folyamata messze nem olyan pontosan előre programozott, mint mondjuk a felnőtté válás folyamata. A fiatal felnőttkorból nem mind egyformán lépünk át az öregkorba. Van­nak olyan betegeim, akik negyvenévesen öregek, úgy éreznek, úgy gon­dolkodnak és úgy is viselkednek. És vannak betegeim, akik a kilencvenes éveikben járva is több életerővel és energiával rendelkeznek, mint más ötvenévesen. 

Az öregedés és a betegség két egymástól független dolog, amit az élet­mód befolyásol. Az általunk folytatott külső, látható életmódunkat a sze­mélyiségünk, a társadalmi értékek, a földrajzi adottságok és a gazdaság határozzák meg. A belső, egészségmeghatározó életmódunkat pedig a mérgezés, az időzítés és a gondolatok szabályozzák. Ez a könyv a mérgezésről és arról szól, hogyan befolyásolják az álta­lunk fogyasztott táplálékok a szervezetünkben felhalmozódó méreganya­gok mennyiségét. A mérgek sokféleképpen bejuthatnak a szervezetünk­be: belélegezzük a levegővel, megisszuk vagy megesszük. Szervezetünknek minden anyaggal kezdenie kell valamit, amit a szánk­ba veszünk és lenyelünk. Vagy felhasználja, vagy elraktározza, vagy meg­szabadul tőle. Semmilyen idegen anyagot nem hagyhat figyelmen kívül, márpedig mindaddig, amíg emésztődik vagy fel nem szívódik, a táplálék idegen anyagnak számít. E könyv legfőbb célja, hogy új megvilágításba helyezze az ön számára azt, hogyan kell a szervezetének alkalmazkodnia ahhoz, hogy képes le­gyen feldolgozni az élelmiszerek károsanyag-tartalmát. A táplálék nagyon sok alkotóeleme, így például a vitaminok, ásványi anyagok és enzimek nélkülözhetetlenek az egészséghez. Ugyanakkor bármennyire hasznosak, ha túl sokat fogyasztunk belőlük, szintén nem teszünk jót a szerveze­tünkkel.

A kor nem mentség a betegségekre!

Amikor mérgezést említek, a sejtek állapotára gondolok. A testünket alkotó sejtek, a máj sejtjei, a szív sejtjei, a hasnyálmirigy sejtjei és az összes többi mind glükózból nyerik az energiáju­kat, mégis mindegyik típusú sejtnek más és más a fel­adata. A szív sejtjeinek feladata az összehúzódás, a gyomorfal sejtjeinek feladata a sósav kiválasztása. A különböző típusú sejteknek különböző a funkció­juk, de azonos az energiaforrásuk, a glükóz. Ha a sejtek megmérgeződnek, és többé nem képesek ellátni a feladatukat: hasznosítani ezt az energiát, kialakul a betegség. A sejtek akkor mérgeződnek meg, amikor ők maguk és a környezetük túl savassá válik. A legtöbb folyékony anyagnak a testünkben, amelyek­ben a sejtek működnek, enyhén lúgosnak kell lennie.

A sejtjeinktől függünk: ha azok élnek, mi is élünk, ha azok elpusztulnak, mi is velük pusztulunk!

A szervezetünk lúgos, de savat állít elő. Bár a sejtjeink lúgos környe­zetben élnek, feladatuk teljesítése közben savat termelnek. A megtermelt savat vagy semlegesíteni kell, vagy ki kell választani. A sejtek által termelt sav természetes, amit a tüdő, a vese könnyedén kiválaszt, illetve ürülék formájában távozik a szervezetből. A táplálékból származó sav­val viszont már más a helyzet. Azokat bonyolult rendszerek semlegesítik (a savasságról, lúgosságról és semlegesítésről később bővebben olvashat). Ha elfogadható mennyiségű élelmiszerből származik a sav, azzal még meg­birkózik a szervezet. A túl sok savat termelő táplálék azonban túlterheli a semlegesítő mechanizmusokat, a sejtek környezete elhasználódik; a test túl savassá válik – megmérgeződik. A túl sok sav jelenlétét a szervezetben savtúltengésnek nevezzük. SAVTÚLTENGÉS=MÉRGEZÉS! Minden anyag, ami akadályozza a szervezet normál működését, mé­reg – beleértve az élelmiszereket is! Mint ahogy már korábban láttuk, a mérgek néha természetes, periodi­kusan visszatérő, méregtelenítő folyamatok eredményeként, megfázással vagy lázzal kiürülnek a szervezetből. A náthát nem elkapjuk, s a láz sem csak úgy jön magától, azt valamivel „kiérdemeljük". Szervezetünk folyama­tosan próbál megszabadulni a mérgektől. Ha belátja, hogy a nátha hasznos élettani folyamat, akkor megérti, miért nem ismerik a tudósok mind a mai napig sem a gyógymódját, annak ellenére sem, hogy óriási pénzössze­get költenek a kutatásokra. Ahhoz, hogy természetes úton tudjon megszabadulni a táplálékból származó mérgektől, a szervezetnek át kell állítania bizonyos sejtjei mű­ködését. Ezek a szükséges adaptációk csökkentik az ellenálló képességét, és kedvező körülményeket teremtenek a betegségek kialakulásához.

Ne feledje, a túl sok fehérje mérgezéshez vezet!

Napjaink társadalmában a legfőbb méregforrás a túl sok fehérje. A túl­zott mértékű fehérjebevitelnek nem azonnal jelentkezik a mérgező hatása, mint a sztrichninnek vagy a kokain­nak. Ha a szervezetünk optimális működéséhez szük­séges mennyiségnél több fehérjét eszünk, elindul egy sor fiziológiai változás. Mint a későbbiekben látni fogjuk, ezek azok a változások, amelyek minden­féle panaszokhoz vezethetnek. A kettes számú ellenség, ami szintén károsíthatja az egészséget, és a legtöbb fájdalom hátterében rejlik, a nem megfelelő, belső időzítés. Testünknek mérhetetlen számú különböző folyamatot kell egymással összhangba hoznia. Gondoskodik róla, hogy miközben a vér áramlik az ereinkben, a táplálékot is megemésszük, a tápanyagok felszí­vódjanak, a hasznavehetetlen és káros anyagok kiürüljenek, az izmok összehúzódjanak és elernyedjenek, a szükséges vegyi anyagok előállítód­janak, a sebek begyógyuljanak és így tovább. Mindaddig, amíg ezek a természetes élettani folyamatok rendben zajlanak, tünetmentesek mara­dunk. Erről gondoskodik a belső intelligencia.

Előfordul azonban, hogy ezen folyamatok valamelyikének az időzíté­se nem megfelelő az adott körülményekhez képest. A nem megfelelő idő­zítés elmélete könnyen bebizonyítható egy az életből vett példával. Fogat mosni kell. Ha nem mosunk fogat, idővel tönkremennek a fogaink, szen­védünk a fogfájástól és romlik a szájhigiéniánk. Fogat mosni egy állásinterjú közben azonban mégis furcsa, s mi több, helytelen lenne. Magával a cselek­véssel semmi baj – de az időzítés lehet rossz. Ennek analógiájára, amikor gyorsan futunk vagy keményen edzünk, a szívünk hevesebben ver. Ez egy természetes folyamat, hisz az izmok­nak több oxigénre van szükségük, és az elhasznált anyagoknak távozni­uk kell az izmokból. Ha a szívünk nem lenne képes szaporábban verni, amikor kell, egyikőnk sem igen élte volna túl, amikor gyerekkorában elő­ször körbefutotta a játszóteret. Ha azonban már pihenünk, de a szívünk még mindig gyorsan kalapál, az nem jó; ha ez előfordul, az időzítés prob­lémájával állunk szemben.

Betegeim többsége olyan tünetektől akar megszabadulni, amelyeket a nem megfelelő időzítés okoz. Az izmok, amelyeknek el kellene ernyedniük, feszesek. Természetesen, ha nem tudnánk megfeszíteni az izmainkat, nem tudnánk mozogni. Amikor azonban egy beteg a vizsgálóasztalon fek­szik, el kellene tudnia lazítani az izmait. Az az izom, amelyik folyamato­san megfeszül, egy idő után fájni kezd. A fájdalmat tehát egy olyan telje­sen helyes fiziológiai válasz is előidézheti, amit nem a kellő időben ad a szervezet. 

Joggal tűnődhet el azon, vajon miért csinálna a test valamit rosszkor, ha a belső intelligenciája sohasem téved. Jó dolgot csinálni sohasem rossz – legfeljebb nem helyénvaló. A test nem bírálja felül, hogy mi jó, mi rossz és mi helyénvaló, egyszerűen csak reagál minden ingerre, anélkül, hogy megvizsgálná, alkalmas vagy nem alkalmas az időpont a válaszadásra. Az ellen­őrzési rendszer számára rendelkezésre álló információ a különböző szituációkra adható lehetséges válaszok adat­bázisaként funkcionál. Az agy, amely a testben zajló minden folyamatot irányít, a benne rögzített információ alapján működik. Szá­mára a tegnap, múlt hónapban, húsz, harminc vagy hatvan évvel ezelőtt bevésett információ ugyanúgy felhasználható, mint a most vagy húsz, harminc vagy hatvan másodperccel ezelőtt feljegyzett.

A szervezet hasonlóképpen ad választ egy ingerre, mint amikor előhí­vunk egy floppyn tárolt adatot. A számítógépet nem érdekli, hogy az adatot mikor vitték fel a lemezre. A lényeg, hogy rajta van vagy nincs. Amikor a számítógépbe beírunk egy sor parancsot (az inger), az előkeresi a paran­csokkal kapcsolatos adatokat (válaszreakció). A testünk a számítógéphez hasonlóan nem mérlegeli a helyénvalóságot vagy az ingerre adott válasz hosszú távú következményeit. A test (mint a számítógép, aminek semmi köze az egész­séghez) nem nézi, egészség vagy betegség. A test egy olyan adatbankból (em­lékek tárháza) választ válaszreakciót az ingerre, ami az adott pillanatban a túlélésre van beprogramozva. A fájdalmak és a betegség akkor jelentkez­nek, amikor a szervezet már nem létező, múltbéli körülmények között ke­letkezett ingerre válaszol – elavult a programozás.

Több ezer példát láttam ilyenre az évek során. Egy beteg (nevezzük Jimnek) felkeres azzal a panasszal, hogy fáj a háta és a nyaka. Néhány héttel korábban kisebb balesetet szenvedett. Talán vezetés közben hátul­ról egy kicsit belecsúszott egy másik autó vagy megemelte az ebédlőasz­talt. Vagy csak lehajolt az újságért, és aztán nem tudott felegyenesedni. Már nem emlékszem pontosan, de mindegy, mi történt, a lényeg, hogy nem volt egy egetrengető nagy esemény. És mégis itt van, még hetekkel később is panaszok gyötrik. Alapos kivizsgálás során sem találok sem törött csontot, sem húzó­dást, sem ficamot. Nincs más, mint a betegemet a mozgásban is korlátozó fájdalom, amely néha aludni sem hagyja. Nem kell hozzá sok idő, hogy rájöjjek, Jim teste fiziológiailag még mindig „azzal van elfoglalva", hogy egy lökés éri, felemel egy asztalt vagy lehajol. Amikor már a vizsgálóasztalon fekszik, és azt kérem tőle, hogy lazítsa el az izmait, azok feszesebbek, mint kellene. Bár már rég nincs szükség a „riadókészültségre", Jim teste még mindig az elavult üze­netekre válaszol. Ahhoz, hogy Jim izmai ellazuljanak, mindössze fel kellene frissíteni az üzeneteket, amelyeket a tudatalattija küld az izmainak. A korszerűsített, legfrissebb jelek hatására az izmai ellazulnának. Ha ez bekövetkezne, a fájdalom is megszűnne. Jim folytathatná a munkáját, a teste pedig a krí­zis vagy túlélési módozatról visszaállhatna a normál, nem sürgősségi működési módozatra.

Szervezetünket kizárólag a túlélés érdekli, nem foglalkoztatják hosszú távú egészséggel kapcsolatos tervek!

Mi, emberek túlélési ösztönnel rendelkezünk, ami jó szolgája az em­beriségnek. Annak érdekében, hogy kivédje a fenyegető támadásokat, tes­tünk élettani védekezést folytat.  A gondolatoknak a váz- és izomrendszerre gyakorolt hatását jól pél­dázza az a nemrégiben történt eset, amikor egy betegem hátfájásra pa­naszkodva kereste fel a klinikámat. Elmondása szerint a panaszai előző nap kezdődtek. Azt mondta: „Nem tudom, van-e valami köze hozzá, hogy a feleségemnek tíz nappal ezelőtt felmondtak, és ma dolgozik utoljára. Két nappal ezelőtt az én főnököm is bejelentette, hogy két héten belül én is az utcára kerülök." 

Nem nehéz elképzelni, hogyan hatott mindez ennek az embernek a gondolataira. Tudta, hogy családja számára a megélhetést két fizetésből lehet biztosítani, és két hét múlva nem lesz semmilyen bevétele. Fizikai­lag semmi olyan nem történt vele, és semmi olyat nem csinált, ami meg­magyarázhatta volna a panaszait, de a gondolatai védekezésre késztették a testét. A teste védekező álláspontra helyezkedett, és készen állt megvédeni a családját és önmagát. Tisztában volt vele, hogy veszélyben vannak, de az ellenség láthatatlan volt. Stresszhelyzetbe került. A teste pontosan úgy reagált, ahogy kellett; annak azonban semmi jele nem mutatkozott, hogy a vészhelyzetnek ha­marosan vége. Bár sem ő, sem a családja nem volt akkor élelem és fedél nélkül, őt negatív gondolatok és érzelmek kerítették hatalmukba, már előre látta a további súlyos következményeket: nem tudja visszafizetni a jelzá­logkölcsönt, elveszik a kocsiját, anyagi nehézségek, szégyen stb. És a tes­te készen állt a fizikai küzdelemre, aminek soha nem jött el az ideje.

Testünk ugyanúgy reagál a negatív gondolataink és érzelmeink okozta stresszre, mint a fizikai veszély fenyegetésére. A testünket irányító tudat­alatti számára a gondolatok által keltett ingerek ugyanolyan valósak, mint azok az ingerek, amelyek akkor keletkeznek bennünk, amikor például az utcán ránk támad valaki. A gondolatok is képesek fiziológiai válaszokat kiváltani belőlünk – némelyek közülük a szituációnak megfelelőek, má­sok pedig nem helyénvalóak. A fiziológusok szerint a gondolatok olyan nagy befolyásoló erővel bírnak a szervezetünkre, hogy elég, ha csak rá­gondolunk a testmozgásra, a szimpatikus idegrendszer máris fokozza a szívműködéstAz időzítés, a mérgezés és a gondolatok szorosan összefüggnek egy­mással. Ritkán találkozom olyan beteggel, akinek ne lenne problémája egyszerre legalább kettővel ezek közül a tényezők közül, de a legtöbben mindhárom kombinációjával fel keresnek. Egy idő után bármelyik a három tényező közül arra tudja kényszeríteni a testet, hogy adja fel a természetes működését, ami pedig aztán kimerüléshez, alacsony ellenálló képességhez és végül elkerülhetetlenül betegséghez vezet.


forrás: Dr. M.Ted Morter – Egészséges táplálkozás