Kirándulás a tápcsatornában (első rész)

Meghívom egy kis kirándulásra. Bejárjuk az utat, amit például egy darab kenyér tesz meg, miután a szánkba vettük. Közelebbről is megnézzük, hogyan hat a pH-érték néhány nagyon fontos élettani folyamatra. Vizsgálódásainkhoz magunkkal viszünk egy korszerű pH-érték-mérő műszert, útikönyv és térkép gyanánt néhány szak­könyvet, valamint szükségünk lesz némi fantáziára is.

Utunk első állomása az emésztőrendszer bejárata, a szájüreg. Itt kivá­ló lehetőség kínálkozik az első mérések elvégzésére, hisz rengeteg a nyál. Úti leírásunk szerint a nyál pH-értékének 6,50 és 7,50 között kell lennie. Mérőműszerünk azonban csak 5,8-at jelez. Különös.

A nyál ptialin nevű enzimet tartalmaz. Ennek feladata lebontani a nagy keményítőmolekulákat kisebb részekre, hogy aztán azokat az út későbbi folyamán a szervezet fel tudja használni. A ptialin 6,5 körüli vagy afölötti pH-érték mellett fejti ki legjobban a hatását. Nem lenne logikus, ha a szerve­zet egy lúgos közegre tervezett enzimet egy 5,8-as pH-értéket mutató savas környezetbe tenne, és azt várná tőle, hogy ott dolgozzon. Ok nélkül a szervezet nem állítana elő egy anyagot és rakná azt olyan környezetbe, ahol annak a működése akadályoztatva van.

Ha a környezet eredetileg savas volna, akkor az enzimek is olyan fajták lennének, amelyek savas közegben érvényesülnek igazán. A természet olyan enzimeket állít elő, amelyek savasabb körülmények között fejtik ki hatá­sukat. A kutyanyál pH-értéke például 3,0-5,0. A kutyák azonban nem igazán keményítőevők, hanem inkább húsevők. A kutyanyál szerepe is ugyanaz, mint az emberi nyálé, történetesen, hogy előeméssze a táplálé­kot, de keményebb anyagokra van kitalálva. Az emberi nyál a növényi eredetű táplálék feldolgozására hivatott. 

Még csak az első állomáson járunk, s máris találtunk valami érdeke­set. Most továbbmegyünk, s talán majd később rábukkanunk a rejtély kul­csára.

A perisztaltikus mozgás segítségével a nyelőcsövön keresztül lejutunk a gyomorba. De először át kell verekednünk magunkat a nyelőcső és a gyomor közötti szűkületen. A gyomorban a szájtól teljesen eltérő kép fogad ben­nünket. Undorító! Mérőműszerünk erősen savas 2,00-es pH-értéket mutat. Itt gyomornedvek, így például sósav termelődnek. Az erős sósavat a gyomorfal sejtjei választják ki. Ezen kívül itt található a pepszinogénből készült pepszin nevű enzim is. A pepszin már a gyomorban elkezdi a fehérjéket lebontani. Számára itt kedvezőek a feltételek, ugyanis akkor van a legjobb formában, ha a pH-érték 2,00 és 3,00 között van.

Ha mód van rá, a szervezet a saját maga által előállított anyagok számára mindig a lehető legjobb körülményeket biztosítja!

Érdekes megemlíteni, hogy a gyomor a táplálékot rétegesen tárolja és dolgozza fel, s nem pedig minden összevissza dobálva, egymás hegyén- hátán van benne, mint ahogy azt néha érezzük. Mindig a legkorábban érkező táplálék van a gyomorfalhoz legközelebb, és az kerül elsőként fel­dolgozásra. A gyomorfalban lévő sejtek és mirigyek választják ki a gyo­mornedveket, amelyek megemésztik a táplálékot. Sok más látnivaló már nem akad itt, és egyébként se valami kellemes ebben a túl savas légkörben, így hát útra fel.

A gyomorból a gyomorkapun át távozunk és lépünk be a patkóbélbe vagy nyombélbe, ahol ismét teljesen más a „klíma". Minden csupa nyál­ka! A Brunner-mirigyek apró kis sejtecskéi körbe a nyombél falában nyál­kát fecskendeznek ki magukból. A nyombél is tartalmaz néhány enzimet, de főként nyálkát. Úgy tűnik, hogy a patkóbélben a pH-érték aszerint változik, hogy a félig megemésztett táplálék, más néven gyomorpép nyomódik-e át a gyomorból vagy sem. Amikor a gyomorpép eléri a patkóbelet, nagyon sa­vas lesz a környezet, amikor pedig üres, a patkóbélnek enyhén lúgos a kémhatása. A vékonybél felső szakaszán haladva találunk egy nyílást a nyombél falában. Ezen a résen áthatolva a falak már másmilyenek, és nincs olyan sok nyálka sem. Talán jobban tennénk, ha egy pillanatra megállnánk, és megpróbálnánk megfejteni, mi a változás oka. Gyanítom, hogy a pH-érték-mérőnk kezd „kiakadni". A gyomorban erősen savas 2,0 és 2,5 közötti értékeket mért; a nyombélben már kevésbé savas 4,2-es értéket tapasztalt, és aztán ahogy átléptünk a nyombél falá­ban lévő lyukon, a mutatója egyből a lúgos tartomány 7-es és 8-as értéké­re ugrott. Bármi legyen is az, ami ebből a lyukból jön, megváltoztatja a kémhatást.

Tudjuk, hogy a gyomorban minden nagyon savas, és a gyomorpép a gyomorból a nyombélbe jut. A nyombelet sok-sok nyálkát termelő Brunner- mirigy védi a savtól. Mégis, amikor azon a bizonyos résen áthaladtunk, már sokkal kevesebb nyálkával találkoztunk. Azt kell hogy feltételezzük, hogy innentől már nincs szükség további kiegészítő védekezésre. Ebből logikusan következik, hogy a vékonybél ezen szakasza már sokkal ke­vésbé lehet savas, ha a bélfal szöveteit nem szükséges olyan nagy erőkkel védeni. Gyorsan felütjük a szakirodalmat, és azt ta­láljuk, hogy a nyombél nyílását, amin áthalad­tunk, Vater-papillának nevezik. Itt szájadzik be a nyombélbe a májból és az epehólyagból jövő közös epevezeték és a hasnyálmirigy kivezető­csöve. Nézzük meg, mi is történik itt, mi idézheti elő ezt a nagymértékű változást.

Ahogy átsiklunk a Vater-papilla nyílását őrző Oddi-záróizmon, a máj és az epe közös epevezeté­kében találjuk magunkat. A folyadék olyan sebesen áramlik a nyílás felé, mint tavasszal íváskor a lazacok a folyók felé. Na­ponta megközelítőleg 1,8-2 liter folyadék halad át rajta. Ez a folyadék nem más, mint a pankreásznedv és az epe.

Továbbmenve ezen a közös epevezetéken elágazáshoz érkezünk. A jel­zőtábla szerint ha jobbra megyünk, a hasnyálmirigyhez jutunk, ha balra folytatjuk utunkat, az epehólyag és a máj vár ránk. Mivel a hasnyálmirigy közelebb esik hozzánk, először annak működésébe te­kintünk be. A hasnyálmirigybe érve egy gyors mé­réssel megállapítjuk, hogy a pH-érték 8,00. Nagy mennyiségű – naponta közel 1 liter -, nyálra emlékeztető, tiszta folyadék áram­lik ki a hasnyálmirigyből. A hasnyálmirigynek két egymástól tel­jesen különböző, de egyformán fontos sze­repe van a testben. A hasnyálmirigy egyaránt termel külső és belső elválasztású váladékot. Belső elválasztású része, a Langerhans-szigetek számunkra láthatatlan hormonokat, köztük inzulint termelnek, amelyek közvetlenül a vérbe jutnak. Külső elválasztású mirigyként hasnyálat termel, amit láthatunk is. A hasnyál három különböző enzimet tartalmaz, mindegyiknek meg­határozott feladata van az emésztésben: a proteáz a fehérjét, a lipáz a zsírokat és a karbohidráz a szénhidrátokat bontja le. Útikalauzunk sze­rint ezek az enzimek mind lúgos közegben érzik jól magukat – pH 7,5-8,2. Azt is megtudhatjuk, hogy sok nátrium-bikarbonát is kivá­lasztódik itt, és ennek a nátrium-bikarbonát-oldatnak 8,0 körüli a pH- értéke. Ez megmagyarázza, miért volt az a nagy változás a nyombél falaiban a Vater-papilla átlépése után. Ez a sok lúgos pankreásznedv a nyombélbe ürül, és semlegesíti a gyomorból odaérkező gyomorpépet. Nincs szükség Brunner-mirigyekre, amelyek a szöveteket védelmező nyálkát termelik, ha a béltartalom lúgos.

Nos, a rejtély megoldódott. S ha már itt vagyunk a szomszédban, lessük meg, mi van a közös epevezeték másik végén. Az északi irányba mutató nyíl mentén a májhoz jutunk, ahol azonban messze nem olyan kellemes, mint a hasnyálmirigyben. Sokkal savasabb. Egy nyílásra bukkanunk ebben a falban, s amint áthaladunk rajta, a mérőműszer mutatója azonnal átcsap a lúgos tartományba. Nyilvánvalóan a köz­vetlenül a májból érkező epe pH-értékét mérjük.

Az epe nem tartalmaz enzimeket, csak zsír- emulgeáló anyagokat. Nem emészti meg a zsí­rokat, csak emulgeálja, azaz előkészíti a lebontásukat. Minden, ami a májból távozik, 7,1 és afölötti pH-értéket mutat. Ez az érték elérheti a 8,6-ot is. Ez izgalmas felfedezés, hisz ellentmond ko­rábbi állításunknak, mely szerint az emberi test tudja, mit csinál. Emlékszik még azokra a hasnyálban lévő enzimekre, amelyek számára az ideális pH-érték 7,5-8,2? Ez a májból érkező epe össze­keveredik velük az epevezetékben. A máj által termelt, 7,1-8,5 pH-értékkel rendelkező epe belefolyik az enzimeket tartalmazó, 7,5-8,2 pH-értékű pankreásznedvbe, és az epe pH-értéke egyáltalán nem befolyásolja az en­zimek működését.

Nos, most, hogy erre is fényt derítettünk, mehetünk tovább. De ismét, még épphogy csak elérjük az epehólyagnak nevezett tágulat bejáratát, a műszerünk savas pH-értéket jelez. Célszerű ide is bemennünk és körül­néznünk.

A mérőeszközzel a kezünkben belépünk az epehólyagba. A mutató 8,5-ről 5,5-re zuhan. Mintha újra egy savtermelő szervbe kerültünk vol­na. Útikönyvünkben azonban semmiféle utalást nem találunk arra, hogy az epehólyag savat termelne. Azt viszont megtudhatjuk belőle, hogy az epehólyagból a víz és az elektrolitok (olyan anyagok – nátrium, kálium és klór -, amelyek oldatai vezetik az elektromos áramot) újra felszívódnak. Miután ezek az anyagok eltűnnek belőle, az epében nő a koncentráció, besű­rűsödik. Az epehólyag tárolja a máj által termelt epét. Ne feledjük, a máj 7,1-8,5 pH-értékű epét termel. Ennek ellenére ugyanez az epe, azután, hogy besű­rűsödik az epehólyagban, már csak 5,5-ös pH-értéket mutat. Hihetetlen! Valamiről le kellett hogy maradjunk. Lehetetlen, hogy egy lúgos anyag savassá válik csak azért, mert besűrűsödik.

Nézzük meg, mi változtathat egy lúgos oldatot savassá. Vagy savat adunk hozzá, vagy lúgos anyagokat veszünk el belőle.

Javaslom, tartsunk egy kis pihenőt, és gondoljuk ezt végig. Tudjuk, hogy a szervezet nem hibázik. Bizonyára nem lenne egy 5,5 pH-értékű anyag az epehólyagban, ha nem lenne rá feltétlenül szükség. A szom­szédságában minden lúgos. Miért lenne az epehólyagban tárolt epe sa­vas, amikor (1) úgyis összekeveredik a lúgos pankreásznedvvel, ami lú­gos közeget igénylő enzimeket tartalmaz, és (2) később a nyombélbe ke­rül, ahol a savas gyomorpép semlegesítésre vár? Bár lehet, hogy normális az, hogy az epehólyagban az epe savas, de semmi esetre sem természetes, következésképp csakis szükségszerű le­het.

Nézzük meg, mit ír a könyvünk az epehólyag fiziológiai adottságai­ról. Azt állítja, hogy az epehólyag növelni tudja az epe koncentrációját azáltal, hogy nátriumot, bikarbonátot és klórt von el belőle. Ezek az anya­gok az epehólyagból újra felszívódhatnak, és visszakerülhetnek a vér­áramba. A nátriumot vissza lehet szívni az epehólyagból! Ez érdekes. Azt hiszem, valami nagyon fontosra bukkantunk. Az epehólyagban tárolt epe savas lesz, ha a lúgos alkotórészei reabszorbeálódnak. Talán nem a szervezet „teszi" savassá, hanem az epe „válik" azzá, annak eredményeképpen, hogy a szervezet arra kényszerül, hogy az egyik kezével elvegyen, hogy a másikkal adni tudjon. A semlegesítő elemeket azért veszi el a szervezet az epehólyagból, mert azokra máshol sokkal nagyobb szükség van, sokkal fontosabb szerepet kell betölteniük. Az epe­hólyag nem azért tartalmaz savas epét, mert arra mint végtermékre szük­sége van; a savas epe annak a következménye, hogy a szervezet valahol máshol egy másik problémát igyekszik megoldani. Ilyen megközelítés­ből nézve a dolgot az epehólyagbéli savas epe nem ok, hanem okozat. Mivel a test soha semmit nem csinál anélkül, hogy arra jó oka ne lenne, az epehólyagból elvett lúgos alkotóelemekre egy másik funkció betölté­séhez elengedhetetlenül szükség van.

Néha a tüneteket könnyen össze lehet téveszteni magával a problémával!

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt az epehólyagot, hogy tisztán lássunk vele kapcsolatban. Először is tele van mindenféle görönggyel, üledékkel.

Nézzük csak meg, min is üldögéltünk, miközben a szakkönyveket lapoz­gattuk – egy epekövön! A könyvek szerint az epekövek szinte mindig koleszterinből és pigmentből, vagy koleszterin, bilirubin és fehérjék ele­gy éből tevődnek össze. Az epekőképződést a szakemberek szerint az okozza, hogy „túl sok" víz, epesó és lecitin szívódik fel az epéből, és „túl sok" koleszterin választódik ki az epébe. Ez azonban sehogy sem fér össze azzal a megállapítással, hogy a szervezet semmiből nem csinál se „túl sokat", se „túl keveset" – mindig min­dent jól csinál. Ugyanakkor, kövek az eredeti tervben nem szerepelnek, te­hát nagyon jó okának kell lenni, hogy mégis kialakulnak.

Az epekövekben a koleszterin fordul elő a legnagyobb arányban. A ko­leszterinnek folyékony halmazállapotúnak kellene lennie. Ennek oka az epesókhoz való viszonyában rejlik. Az epehólyag azon részében azonban, ahol az epekövek kialakulnak, a koleszterinnek az epesókhoz viszonyí­tott aránya megváltozott. Felborult a helyes arány. Amikor az epehólyag elvonja a nátriumot az epéből, a koleszterin ott marad egyedül, nincs, ami gondoskodjon róla. Innentől kezdve többé nem folyékony. Megszi­lárdul; s amíg itt voltunk, ülőkének használtuk!

Mégis, mivel azt állítjuk, hogy a szervezet soha nem téved, miért von­ná el a nátriumot az epéből és hagyná, hogy a megkövesedett koleszterin mindenféle bajt okozzon? Nagyon jó oka kell, hogy legyen rá.

A nátrium az első számú alkotórésze a bikarbónát pufferrendszernek, ami egy a szervezet nagyfokú elsavasodását megakadályozó rendszerek közül. Ha valaki nem eszik elég – ennek a védelmi rendszernek a mű­ködéséhez szükséges – szerves nátriumban gazdag zöldséget és gyümölcsöt, a szervezet az epehólyagban lévő epéből fogja kivonni a nátriumot. Amikor pedig a nátrium elfogy, a sok koleszterin magában túl száraz, ezért megkövesedik. A szervezet számára sokkal fontosabb az, hogy enyhén lúgos maradjon, mint az, hogy megakadályozza a koleszterin megkeményedését az epehólyagban. Milyen kis semmiségnek tűnik, hogy kövek képződnek az epehólyagban, ha arról van szó, hogy a szervezet savszintje olyan mértékben megemel­kedik, hogy akár képtelen lesz tovább működni. A szervezet mindent megtesz azért, hogy önt életben tartsa – s nem feltétlenül azért, hogy jól érezze magát és boldog legyen – csak hogy meg ne haljon! 


forrás: Dr. M.Ted Morter – Egészséges táplálkozás