Az egyik legutolsó dolog, amire egy egészségről szóló könyvben számít, egy fejezet a salakról. Ez a salak nem az a salak, ami egy darab fából a tűz leégése után visszamarad – de nem sokban tér el tőle. A salak a definíció szerint „egy anyag éghetetlen tartalmá­nak elégés után visszamaradt szemcsés része”. Az a salak, amiről mi beszélünk, a táplálékból marad vissza az emész­tés után. Az emésztés során az olyan tápanyagokat, mint a vitaminok, az ásványi anyagok, enzimek és az étel egyéb hasznosítható összetevői, a szervezet vagy felhasználja, vagy elraktározza. A salak összetevői vagy felszívódnak, vagy kiürülnek. A salak a megemésztett táplálék maradványa, ami különbözik az olyan salakképző anyagok maradványától, mint a cellulóz a zellerben, a korpa és az egyéb olyan táplálékoktól, amelyek úgynevezett nyersrostot tartal­maznak. A nyersrost soha nem épül be a szervezetbe. Anélkül hogy fel­szívódna, végighalad a tápcsatornán, és végül kiürül. Mind az állati, mind a növényi eredetű táplálékból képződik salak. Az állati fehérjéből, a tejtermékekből, a tojásból és a gabonakészítmények­ből főként savas salak képződik. A legtöbb zöldségből és gyümölcsből lúgos salak keletkezik.

A különbség a savképző és a lúgképző táplálékok között igen jelentős. A lúgos salakban lévő lúgosító ásványi anyagokkal a szervezet semlege­síteni tudja a helytelen táplálkozás miatt felhalmozódó savfölösleget. A lúgos salak jó! A szervezetünknek enyhén lúgosnak kell lennie. A sa­vas salak ugyanakkor olyan ásványi anyagokat tartalmaz, amelyeket elő­ször semlegesíteni kell, hogy a szervezet ki tudja üríteni. Az olyan táplá­lékok, mint a hús, a gabonakészítmények és a tejtermékek sok ként és foszfort tartalmaznak, ezért savasító hatással bírnak. Kis mennyiségben még képes a szervezet megbirkózni a savasító ásvá­nyi anyagokkal. Ha azonban az általunk fogyasztott ételek túlnyomó több­sége savas salakot hagy maga után, túl sok sav halmozódik fel a testünkben, és a szervezetünk kénytelen a lúgkészlet értékes ásványi anyagait feláldozni a sav semlegesítésére. Ha ráadásul nem pótoljuk folyamatosan az így elveszített ásványi anyago­kat, a készletünk egy idő után kimerül. Ha főként olyan ételeket eszünk, amelyek savas salakot képeznek (hús, ga­bonakészítmények és tejtermékek), és csak nagyon kevés lúgos salakképző táplálékot (zöldség és gyümölcs) fogyasz­tunk, megemelkedik a szervezetünk savszintje. Ez megmagyarázza, miért olyan fontos, hogy étrendünkben 75 százalékban zöldségek és gyümölcsök szerepeljenek, és a többi táplálékféleség csak 25 százalékot tegyen ki.

A legtöbb természetes táplálék tartalmaz minden olyan elemet, amire szervezetünknek az egészségmegőrzéshez szüksége van. De bizonyos fajta táplálékokban nagyobb százalékban fordulnak elő savasító ásványi anya­gok, mint a többiben. Ha elsősorban savas salakképző élelmiszereken élünk, túl nagy mennyiségű savas salak keletkezik belőlük, amivel a szer­vezetünknek kezdenie kell valamit. Ez a salak erős savakat, így például kénsavat és foszforsavat tartalmaz, amelyek semlegesítésre várnak, és amelyeket a vesének kell kiválasztania. Ezektől az erős savaktól a tüdő nem képes megszabadítani bennünket, mint a sejtanyagcsere és testedzés során termelődő szénsavból keletkező szén-dioxidtól. Az erős savakat semlegesíteni kell. A semlegesítés a szervezet lúg­készletére – nátrium, kalcium, kálium és magnézium – vár. Ha csak alkal­manként és akkor sem óriási mértékben halmozódik fel a sav a szerve­zetben, akkor azzal a vese elboldogul. A rendszeres savtöbblettel azon­ban a vese már nem képes felvenni a harcot.

A túl sok savas salak megmérgezi a szervezetet.

A népesség nagy százaléka él savas salakképző táplálékokon. Egy az American Journal of Public Health című magazinban megjelent felmérés ered­ményei szerint, egy átlagos napon a népesség negyven százaléka egyálta­lán nem eszik gyümölcsöt, és húsz százaléka nem vesz zöldséget a szájába. Szerintem valójában ennél sokkal rosszabb a helyzet. Én úgy becsülöm, hogy ez az arány nyolcvan és negyven százalék. Ezek után nem lehet cso­dálkozni, ha a környezetünkben nem akad ember, aki ne panaszkodna fájdalomra, nyilallásra és betegségre.

Ha a lúgosító ásványi anyagokat (zöldségek és gyümölcsök formájá­ban) nem pótoljuk, a szervezetünk arra kényszerül, hogy alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez, minek következtében tovább már nem képes természetes, normál módon működni. Át kell állnia egy újfajta „üzem­módra”, és segítségül kell hívnia a tartalék rendszereket, hogy a vészhely­zetből kikerüljön. Idővel azonban ezért az átállásért a szervezet elkezdi behajtani a vámot. Nincs az a rendszer, beleértve az emberi szervezetet is, amelyik hosszú távon képes elviselni az állandó „harckészültséget” anélkül, hogy ne válna feszültté, stresszessé, és végül össze ne omolna. Amikor ez bekövetkezik, kialakulnak az olyan krónikus, degeneratív be­tegségek, mint amilyen a csontritkulás, az arthritis, a sclerosis multiplex, a rák vagy az AIDS. Hosszú távon a krízishelyzetek megoldására tervezett tartalék rendszerek beiktatása által a szervezet többletsavat termel.

A túlhajszolás ellen védő testőreinket, a tartalék rendszereinket is kimeríthetjük.

A tartalék rendszerek okos találmányok, melyek arra hivatottak, hogy segítsenek a szervezetnek elviselni a mértéktelenséget, a többletet, a fe­lesleget. Azonban azt várni tőlük, hogy a végtelenségig kitartsanak, olyan, mint amikor egy pótkerékkel nemcsak a legközelebbi töltőállomásig aka­runk eljutni. Á tartalék rendszerek, csakúgy, mint a pótkerék, csak arra vannak kitalálva, hogy a bajból kihúzzanak bennünket. Ha bármelyikü­ket ennél többre kényszerítjük, feladják. A szervezet tartalék rendszerek­kel csak addig működhet, amíg a betegség tünetei ki nem alakulnak.

Sajnos a gyerekek sem immúnisak a táplálékból keletkezett túl sok savas salak káros hatásaival szemben. Csak azért, mert ők még nem éltek olyan hosszú ideig, mint a szüleik, nem igaz az, hogy az ő egészségük nincs veszélyben. Először is, már a születésükkor sem indulnak tiszta lap­pal a mérgezés tekintetében, ha a terhesség ideje alatt az édesanyjuk ét­rendje főként savasító étkeket tartalmazott. A gyerekek születés utáni egészségi állapotát meghatározzák az anya terhesség alatti táplálkozási szokásai és az egész életmódja. Így aztán nem ritka manapság olyan betegségektől szenvedő huszon­éveseket látni, amelyek korábban szinte kizárólag csak a hatvanéveseket támadták meg. Ez érthető is, ha arra gondolunk, milyen újításokat vezet­tek be a közelmúltban az élelmiszergyártásban. A finomítás, a hőkezelés, a hormonkezelés, a szintetizálás, a konzerválás mind olyan korszerű élel­miszeripari eljárások, melyek során az élelmiszerek elértéktelenednek, mert elveszítik az értékes, a szervezet számára fontos anyagaikat.

Az egyik legújabb eljárás az élelmiszergyártásban a sugárkezelés. A baktériumok szaporodásának megakadályozása, az érés lelassítása és szárítás céljából bizonyos élelmiszereket, gyümölcs- és zöldségféléket ra­dioaktív izotópok gammasugaraival kezelnek. A sugárkezelésnek köszön­hetően hűtés nélkül is hosszú ideig eltarthatok az élelmiszerek, és lelas­sítható a zöldségekben és gyümölcsökben az érési folyamat, minek kö­vetkeztében hosszabb ideig látszanak szépnek, egészségesnek. Jelenleg az USA-ban csak bizonyos típusú élelmiszerek, köztük a friss sertéshús sugárkezelése engedélyezett. Mivel a sugárzás hatására „olyan elektro­mos töltéssel rendelkező, nagy reakciósebességű mo­lekulák keletkeznek, amelyek károsítják az élő sej­teket”, csak később, évek múltán fog kiderülni, milyen hatással van ez az új magas színvonalú technológiai eljárás azoknak az egészségére, akik sugárkezelt élelmiszereket esznek.

Ne feledjük, az élel­miszerekben lévő méreganyagok idő­vel felhalmozódnak a szervezetben.

Biztosan ön is találkozott már olyan emberekkel, akik a következőkre panaszkodnak: „Nem tudom, mi van velem. Ahogy betöltöttem a negy­venedik életévemet, egyszerűen oda az egészségem. Előtte egy napig se voltam beteg soha, azóta meg egyfolytában van valami bajom.” Arról van szó, hogy az illető szervezete negyven évre elegendő ásványianyag-készlet- tel rendelkezett. Már húsz évvel korábban is bajban volt, de a szervezete még küzdött, amíg volt tartaléka, amíg el nem érte a negyven évet.

A fejlett technológiák bevezetése az életszínvonal emelkedését is maga után vonta. Az életszínvonal emelkedése pedig magában foglalja azt is, hogy több húst eszünk. Mégsem magával a húsevéssel van a baj. Az a probléma, hogy túl sok húst és egyéb fehérjében gazdag, savképző ételt eszünk! Az pedig, hogy nem eszünk elegendő mennyiségű zöldséget és gyümölcsöt, amivel pótolhatnánk a lúgkészletünkből folyamatosan fogyó, semlegesítő hatású ásványi anyagokat, csak tovább súlyosbítja a helyze­tet. A szervezetnek óriási mennyiségű savas salakkal kell megbirkóznia, az ehhez szükséges anyagokat azonban nem pótoljuk kellő mennyiség­ben.

Az állandóan és nagy mennyiségben fogyasztott állati fehérje több savat képez, mint amit a szervezet károsodás nélkül fel tud dolgozni.

Az anyagcsere során keletkező salak nem pont úgy néz ki, mint az a hamuval körülvett, száraz famaradvány, amit lelocsolunk, mielőtt elhagy­juk a tűzrakó helyet, de nagyon sok hasonlóságot mutat. A fa égése közben energia szabadul fel. A táplálék a szervezet üzem­anyaga, ami oxidálódik, hogy energiát termeljen. A táplálék belső energi­át termel, ami biztosítja a szervezet számára az állandó hőmérsékletet, és működteti a különböző szerveket, szervrendszereket. Mind az elégett (oxidálódott) fából, mind az oxidálódott (elégetett) táplálékból salak lesz. A salak savassága, illetve lúgossága az elégetett anyag összetevőitől függ. A fa például, mielőtt a tűzre rakjuk, se nem lúgos, se nem savas. 7,0 a pH-értéke. A semleges kémhatású fa égése közben felszálló füst már sa­vas (szén-dioxidot tartalmaz). Ha az elégett fa hamujára csepegtetnénk néhány csepp desztillált vizet, és megvizsgálnánk a kémhatását, azt ta­pasztalnánk, hogy lúgos.

Ugyanezt a kísérletet elvégezhetjük a táplálékunkkal is, és megnézhet­jük, savas vagy lúgos salak keletkezik-e belőle. Ha például otthon megnéz­nénk egy friss narancs pH-értékét, azt találnánk, hogy a héjától megtisztított gerezdek húsa meglehetősen savas. A narancs sok citromsavat tartalmaz. Ha ugyanebből a narancsból néhány gerezdet egy rozsdamentes acél edénybe tennénk, és beraknánk a sütőbe, a következőket tapasztalnánk. A narancsgerezdek oxidálódnak, csak egy kis fehér por marad belőlük. A magas hőmérséklet hatására a narancsot felépítő cellulóz és egyéb anya­gok szén-dioxiddá és más gázokká alakulnak. Ha a narancs hamujához is adnánk pár csepp desztillált vizet, az lúgos kémhatású lenne. Ez a két kísérlet azt bizonyítja, hogy a táplálék és az ugyanabból a táplálékból képződő salak pH-értéke nem feltétlenül azonos.

Végeredményben ugyanaz az oxidációs folya­mat megy végbe bennünk, mint a sütőben. Az ételt lenyeljük, a szervezet kis részekre bontja és elégeti. Természetesen a szerve­zetünkben az égés nem olyan nagy hőfokon és nem olyan nagy sebességgel történik, mint mondjuk a sütőben vagy szabad tűzön. A szervezetünk meg­lehetősen komótosan, nyugodtan végzi ezt az égetést. Lassabban és alacso­nyabb hőmérsékleten éget, mint a közvetlen hőforrások. A végeredmény mégis ugyanaz. A visszamaradó salak éghetetlen anyagokból áll.

A legtöbb általunk fogyasztott étel oxidációja után ásványi anyagok maradnak vissza. Sok gyümölcsből, így például a narancsból, grapefruitból és sárgabarackból, aminek eredeti formában nyilvánvalóan savas a kémha­tása, lúgos salak keletkezik. Ugyanakkor azok az étkek, amelyek eléggé lú­gosak, ilyenek például a sós keksz és a csirkeleves, savas salakot hagyhat­nak maguk után, vagy savasító hatással lehetnek a szervezetre. A salakban lévő ásványi anyagok a savasak vagy lúgosak, és nem pedig maga az ennivaló. Az egészség szempontjából nagyon lényeges megérteni a különb­séget az eredeti formájukban savas és a savtermelő élelmiszerek között.

Egy ételből keletkezett salak pH-értéke ritkán egyezik meg ugyanannak az ételnek az elfogyasztása előtti pH-értékével.

Vannak élelmiszerek, amelyekből nem képződik salak, de savasítják a szervezetet. Bár nem keletkezik belőlük salak, a sejtek feldolgozzák őket. Működése közben minden élő sejt savat termel, következésképp a táplá­lék feldolgozása közben a sejtekben sav szabadul fel. A különböző sziru­pok, zsírok, olajok, a fehér cukor és egyéb szintetikus élelmiszerek tar­toznak ebbe a kategóriába. Elfogyasztásukkal sok energiára teszünk szert, mert a szervezet nagyon keményen küzd és gyorsan dolgozik, hogy meg­eméssze őket. De eközben nemcsak sok energiát, hanem sok savat is ter­mel a szervezet. Ezért mondjuk azt néhány élelmiszerről, köztük a fehér cukorról, hogy nem marad utána salak a szervezetben, de savasító hatás­sal bír.

Ha kíváncsi, hogy is zajlik ez, égessen el a sütőben egy darab cukorré­pát. Szén-dioxid (ami savas) fog felszabadulni, és a hamu lúgos kémha­tást fog mutatni. Ha azonban a cukorrépából először finomított fehér cuk­rot készítenek, és aztán azt égetik el, szén-dioxid ez esetben is keletkezik, salak azonban nem. Ugyanígy, ha fehér cukrot eszünk, nem marad az emésztése után sa­lak a szervezetünkben. Ugyanakkor nagyon sok energiához jutunk álta­la, az oxidációja során keletkezett szén-dioxidot pedig kilélegezzük. Első látásra tehát ártalmatlan anyagnak tűnik. A rossz hír viszont, hogy míg a sejtműködés során termelődött sav növeli a szervezet savszintjét, az egyéb ételekből felszabaduló erős savak semlegesítéséhez nélkülözhetetlen ás­ványi anyagokban nem gazdagodunk. Talán ebben rejlik a magyarázat a cukorkák, édességek és egyes gyermekek hiperaktivitása közötti összefüggésre. A túl savas szervezetük a savtúltengésre jellemző hiper- ingerlékenység jeleit mutatja. Úgy látszik, mindannyiunk szervezetét megterheli a cukor, csak egyesekből erősebb reakciókat vált ki, mint má­sokból.

Ellenpéldának nézzük meg, mi történik, ha megeszünk egy sárgaré­pát. A répa lebomlik, és alkotóelemei bekerülnek a véráramba. A répá­ban lévő cellulóz egy része megemésztetlen marad. A cellulóz olyan anyag, ami soha nem szívódik fel. Egyenesen a belekbe kerül, és a szék­lettel kiürül. A sárgarépában lévő cellulóz nem vett részt az anyagcsere folyamatban. Ezért olyan, mintha nem is „járt” volna a szervezetben. Tápértéke nincs, de rostokat tartalmaz a cellulóz, a rostok pedig segítik a perisztaltikus mozgást, a tápláléknak a belekben való mozgását és ki­ürítését.